Huszonnegyedik fejezet

zene

Mikor hazaértem, csak bedőltem az ágyamba és azon gondolkodtam, hogy vajon mit tettem, hogy ezt érdemlem. Miért nem tudok egyszer, csak egyszer az életben, egy olyan fiút találni, aki normális és a családjával sincs gond? Mondjuk, lehet, hogy akkor az életem halál uncsi lenne. Amíg nem jött Zoé, jobbnak láttam megtanulni. Ha Ő átjön akkor tuti nem lesz egy perc nyugtom se. De peche van, mert ma megint edzésem van. Már ha el tudok menni a fájós lábammal... Mindenre tanultam egy kicsit, épp a töri füzetemet tettem el a táskámba, amikor nagy lendülettel nyílott a szoba ajtóm és egy szőke hajzuhatag ugrott rá az ágyamra.
- Na, mi van? Elfogyott a hűtőnkből a kinder tejszelet? - pakolásztam továbbra is rá se bagózva az ágyamba fetrengő tizenéves lányra.
- Nem - ült fel hirtelen a nyöszörgései után. - Hanem az edző most szólt, hogy a téli szünetem csak edzésből fog állni, mert év elején öt versenyem is lesz, és lesz külföldön is. És ahj - hisztizett.
- Te most ennek miért nem örülsz? A szertorna az életed! - néztem rá értetlenül.
- Tudom. De ki az a szerencsétlen, akinek a téli szünete nem a pihenésről, mézeskalácsról, ajándékról, tömérdek alkoholról és barátokról szól, hanem edz egy nyamvadt krétaporos tornaterembe? Persze hogy nekem!
- Hé nyugi van. Nem lesz vészes, kibírod. A szertorna az életed, ezért most ne akadj ki - másztam oda mellé. - Majd néhányszor elmegyünk veled, szokásod szerint itt aludhatsz nálunk, vagy én nálatok, elmegyünk bulizni, kocsmázni meg ilyenek. Átlagossá tesszük, de közbe oda kell figyelned az edzésekre!
- Igazából ezt akartam tőled hallani - vigyorgott az arcomba, majd rám vetette magát.
- A bokám te hülye - nyögtem fel, amikor éreztem, hogy a sajgó bokám természetellenesen visszafordult.
- Ja, hoztam a kenőcsöt - pattant le rólam, majd a földön levő hátizsákjába kezdett el kutakodni, míg nem előszedett egy nagy dobozt.
- Ez meg mi? - kérdeztem fintorogva, amikor kinyitottam a tetejét. Valami irtó büdös és undorító kinézete volt.
- Az edzőm mindig ezzel szokta kenni a sérüléseket. Pár óra, esetleg pár nap és csodák csodájára semmi bajod nem lesz - magyarázta.
- De ez rohadt büdös - adtam vissza a kezébe az orromat befogva. - Ezt biztos nem kenem magamra - ráztam a fejemet.
- Akkor szenvedni fogsz - rántotta meg a vállát.
- Jó, add ide - fújtatva vettem el tőle, és a levegőt a számon véve kenegettem a bokámat, ami természetellenesen lüktetett. - Ez biztos hogy használni fog?
- Hát igazából van pár mellékhatása - kezdte el olvasni a fehér papírt, amit egy gyógyszer dobozból szedett elő.
- Mi van? - kiáltottam el magam, és hagytam abba a lábam kenegetését.
- Azt írja - köszörülte meg a torkát. - Copfszerű kék szőr megjelenése fenéktájon vagy erőteljes lábszag évekig. Vagy lábra, kézre, nemi szervre ne kerüljön, ha került, így járt - először azt hittem Zoé csak szívat, de miután kitéptem a kezéből a papírt, én is átfutottam és tényleg ez volt ráírva.
- Te normális vagy? - ordítottam rá és szinte a szájába gyűrtem a papírt.
A nagy veszekedésünk közepette csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki áll az ajtóban. Marci volt egy zacskóval a kezébe. Elég érdekes látványt nyújthattunk Zoéval, mert rajtam feküdt és a kenőcsös doboz tartalmát próbálta rákenni a még jobban lüktető lábamra.
-Hé bro', ide csak én jöhetek be úgy, hogy senki nem vesz észre, vágod? - lépett oda elé Zoé és szó szerint alázta a gyereket. Az már más kérdés volt, hogy Zoé volt kb 158 cm, míg Marci 170 felett lehet.
- Engem a bátyja engedett be - motyogta zavartan Marci, de állta a tekintetét. Még ki kell tanítanom, hogy hatástalanítsa Zoé lehetetlen viselkedését... legfőképp, hogy megszokja mennyire gyökér ez az Abonyi leány.
-Nincs kifogás, 15 percet kapsz, addig lent leszek és kizabálom a hűtőt. Ha egy haja szála is meggörbül, esküszöm, letépem a.. - nem fejezete be a mondatot, mert már kint is volt a szobából és a lépcsőn való lemenetele... hagyjuk már, dübörgése elnyomta a szavait. Másodpercekkel később már hallottam, hogy nyílik a hűtőajtó, és szinte belemászik a finomabbnál finomabb kaják közé. Eskü veszek a szobámba egy hűtőt, és átpakolom oda a kajáimat. Nem igazság, hogy mindig az én kajámat szemeli ki, nem pedig mondjuk a tesómét.
- Ez a csaj még mindig fura - motyogta maga elé. Láttam rajta, hogy zavarban van, mert minden merre nézett, csak a szemembe nem. Nem reagáltam rá, sőt hozzá sem szóltam. Nem kéne haragudnom rá, de mégis fáj. Nagyon. Többször hallottam, hogy megköszörüli a torkát, mintha bele akarna kezdeni egy mondatba, de mindig visszavonulót fúj. Félszemmel láttam, hogy zavartan pillantgat rám, majd kapja el a tekintetét rólam. Sosem gondoltam volna ezt Marciról, hogy ennyire elesett és zavart lesz. Legfőképp, hogy miattam. Pedig eleinte egy megtörhetetlen, népszerű srác volt az osztálytársam, aki szerette hülyíteni a fejemet, de most egy megtört srác áll előttem, akinek tudom a titkát. Olyan titkát, amit csak pár ember tud. - Fló - mondta ki rekedten a nevemet. Ahogy kimondta a nevemet borzongás futott végig rajtam és elöntött a melegség. Ránéztem, és láttam, hogy keresi a megfelelő szavakat. - Tudom, hogy elbasztam tegnap. Anyuék folyton veszekednek. Miután tegnap elmentél, már egyáltalán nem rólam szólt a vita. Pénzügyekről. A házról. Róluk. Elfognak válni - mondta ki nagy nehezen azt, amit pár ember már előre látott. Megesett rajta a szívem. Nem lehetek ennyire hülye féltékeny liba, amikor a biztonságot nyújtó otthona egy csatatérré változik és két ember között kell, hogy válasszon. Lemásztam az ágyról, majd odasántikáltam a még mindig ajtóban álló fiúhoz aki először félve nézett rám, mint egy kisfiú, majd magához szorított. - Sajnálom Fló - suttogta bele a fülembe. - Szükségem van rád, nagyon.
- Tudom, Marci. Ne haragudj rám, kérlek. Hülye voltam tegnap, megijedtem - mormoltam bele a pólójába, mire végig simított a gerincemen és adott egy puszit az arcomra. - Adj egy csókot - nyúltam fel a tarkójához és lehúztam az arcomhoz. Belenevetett a csókba, és a derekamnál fogva még jobban magához húzott. Egy centi sem választott el minket egymástól. Belebújt a nyakamba, és belelihegett, amitől a nevetés rázott. Muszáj volt egy lépést hátrálnom, mert Marci rám dőlt, de rossz lábbal hátráltam, és a fájdalomtól összecsuklott a lábam. Marci még épp időben kapott el. - Francba - sziszegtem, amikor leültetett az ágyra és felhúzta a gatyám szárát. A bokám kétszerese lett az eredetinek és iszonyatosan lüktetett.
- Ez nem valami szép - simított végig rajta, mire én összerándultam a fájdalomtól. - Bocs - nézett fel rám, majd a zacskó után nyúlt az asztalomhoz. - Bementem a csarnokba, kérni az edzőtől egy kenőcsöt. Azt mondta, hogy egy nap háromszor kensz rá, és egy hét múlva nem lesz semmi bajod, csak ne erőltesd túl a lábad - vette ki a papírzacskóból a tubust.
- Ugye ennek nincs olyan mellékhatása, mint amilyet Zoé hozott nekem egy órával ezelőtt? - méregettem bizalmatlanul a kenőcsöt, ami a kezében volt.
- Miért mit hozott? Milyen mellékhatás? - nézett rám összeráncolt szemöldökkel. Átnyúltam az ágyon, és a kezébe nyomtam a dobozt, s annak tartalmát. Amikor elolvasta a mellékhatásait, a nevetés rázta. De amikor beleszagolt a dobozba, a nevetés alább maradt és inkább prüszkölni kezdett. - Ez valami kibaszott büdös. Mi az isten ez - tartotta el az orrától mielőtt újra tüsszögésbe ne kezdene. - Nem hiszem, hogy ilyen tünetek jelentkeznének, de szerintem jobban teszed, ha inkább megengeded, hogy abból kenjek a lábadra, amit én hoztam. Azt legalább tudom, hogy miből készült és hogyan hat. Nem akarlak kórházba vinni - villantott rám egy aranyos mosolyt, amitől olvadozni kezdtem. Az olvadást a fájdalom vette át, amikor óvatosan megfogta a lábam és kenegetni kezdte. Amint rákente, a kence hűsíteni kezdte a lábamat és éreztem, hogy a lüktetés alább marad. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hálásan nyomtam egy puszit az előttem guggoló Marci homlokára.
- Mi volt ez a sikítás? - rontott be Zoé csokis fogakkal.
- Nyugi Zoé, csak a rossz lábamra léptem rá, amikor Marci megcsókolt - néztem fel az ajtóban álló szőkeségre.
- Hogy mit csináltál az én egyetlen lányommal, te galád - kezdte el püfölni Marci vállát de ő meg se rezzent, csak nézett rá.
- Nyugi Zoé - húztam le magam mellé az ágyra. - Mindent megbeszéltünk - mosolyogtam rá Marcira, mire Ő viszonozta. Utána beszélgettünk egy  kicsit, de Marcinak edzésre kellett mennie, Zoé pedig lassan most fejezi be a Dr. House 5. évadát. Nem tudom, hogy bírja nézni minden egyes nap. Jó, mondjuk én is néha megnézem, de csak ha nem megy más a tv-be. Este anya nagyon megijedt, mert a bokám nem akart apadni, már felakarta hívni Zoé apukáját, szinte a lelki szemeim előtt láttam, ahogy megakarja műteni a lábamat telefonos segítséggel, de meggyőztem róla, hogy semmi szükség későn hívogatni bárkit is, elég lesz a vizes borogatás. Reggel arra ébredtem, hogy valami vizes ér az arcomhoz. Ami nem volt más, mint a kötés a lábamról. Na ezt hogy is hoztam össze?! Jó kérdések egyike.
Egész nap bicegtem a suliban, de szerencsémre Marci segített. Ő volt az én élő mankóm. Körülbelül ez a lábfájós eset másfél hétig tartott. November végét írtuk már, lassan belenyúltunk december első napjaiba. Mindenki izgatott volt, hiszen közeledett a Mikulás napja. Igen, érett gimnazisták vagyunk..
- A mikulás - kiáltott fel Zoé, a december hatodikai hideg reggelen, amikor fagyoskodva besiettünk a suliba.
- A szád - röhögött Balázs, ezzel együtt látszott a levegőben a lélegzete.
- Ezt nem értem - tanakodott Tomi, miközben ledobta a cuccait a padjára.
- Tudod, mi-kulás.. a szád, ami magyarul annyi, hogy szaros - magyarázta neki Bálint és rajzot is imitált hozzá. Fintorogva néztem őket, míg Marci csak nevetett rajtuk.
- Jaaaa vágesz' - bólogatott hevesen Tomi.
Becsöngő után Kövesdy azonnal berontott és kezdte volna az anyagot leadni, amikor valaki kopogtatott az ajtón.
- Hohooo itt a Télapó - rontott be egy 12.-es fiú Lolával az oldalán, aki krampusznak volt öltözve. Ahha, szóval akkor ezért hiányzott. A kis gonosz, nem mondta, hogy krampusz lesz. Énekelnünk kellett, és addig, amíg énekeltük a Télapó itt van gyerekdalt, mindenki kapott egy szaloncukrot.
- Én jó voltam az istenit! Kettőt érdemlek - követelte üvöltve Zoé a télapó arcába. - És ez tuti kókuszos, cseréld ki! - vágta hozzá a kék csomagolópapírú cukrot. A gyerek nem akart leállni vele veszekedni, így egy fintor után kicserélte neki a szaloncukrot és kapott hozzá még egyet. Kövesdi szerint Zoé pofátlan volt, így kihívta felelni, de így is 4-est kapott. Mázlista. Az első óra után, Zoé szinte minden szünetben Bálinttal és Tomival az oldalán a mikulásnak álcázott végzős srácot kergették a folyosókon. Már úgy voltam vele, hogy veszek nekik egy zacskó szaloncukrot, ezen ne múljék, csak ne égessenek már le minket ennyire. De úgy tűnt, hogy ez a többieket egyáltalán nem zavarta, sőt élvezték.
Ahogy kicsöngettek az utolsó óráról, s kiléptünk az utcára, fehérség fogadott minket. Szállingózott a hó, a kocsik tetején már jókora hókupac halmozódott fel. A fiúk egyből rohantak, hogy a kezükben hógolyót készítsenek, és a lányokat meg is fürdessék a hóban. Igen, azt hiszem megérkezett Debrecenbe is a tél.